A második nap számunkra fegyelmezetten és nyugodtan telt el. Hisz 15 év alatt megtanultuk azt, hogy aki korán kiüti magát, az aranyat nem lel. De a külföldiek felé egyre inkább orientálódó Sziget is egyre kultúráltabb, merthogy a francia alternatívok nem úgy viselkednek, mint a miskolci rockerek. Ezen el tudnánk gondolkozni, de most nem fogunk. Azt viszont szemüveg nélkül is látni, hogy a kínálat egyre inkább a kereskedelmi TV-ken nevelkedő fiatalokat céloz meg. Egyre több terület jobban hasonlít a nyári Siófokra, mint … hát igen, itt el kellene mondanunk, milyen legyen egy másik ember üzlete. Ehelyett inkább kövessük a színes lampionok ösvényét a csúszdák felé. Ott van a Labirintus, ahol az élő tarrot kártyák segítenek megtalálni a kiutat, ott a TÁP színház a hírhedt egyperces előadásaival, természetesen a (tánc)színházi színpad sok komoly előadással és (szerintem) a Sziget legnagyobb látványossága – a francia repülő színház. Nem lehet leírni, látni kell – minden este 9-től.
The Good, The Bad and The Queent meg kellett nézni, mert nagyságok játszanak a zenekarban. A helyzet az, hogy a nagyságok potenciálja nem lett kihasználva, de fogalmazhatjuk így is, hogy nem ekkora színpadra való ez az aranyos vállalkozás. Viszont ez volt az egyetlen nagyszínpados fellépő eddig, aki nem azért volt ott, hogy szórakoztassa a tíz ezer embert, hanem azért, hogy jól érezze magát.
Chemical Brotherst nem értettük. Tuc-Tác (pontosabban tuc-tuc) és semmi más. Rossz lett volna a hang? Vagy a zene?
László Attila Quintetet nem sikerült elcsípnünk a Jazz Színpadon, ef Zámbó Happy Dead Bandet viszont igen a Bahián. Róluk hamarosan többet lehet olvasni nálunk. Egyelőre annyit, hogy az A.E Bizottság eddig nem publikált koncert felvételei megszerzésén dolgozunk.