"Kell egy csapat" - szajkózza Minarik Ede, a mára már legendássá vált filmkuriózum szinte minden egyes képkockáján. Örömmel jelenthetem, csapat van, nem is egy, és azok a szerencsések, akiknek módjukban állt elmenni 2010. január 12-én az A38 állóhajón megrendezésre kerülő mini fesztiválra, maguk is meggyőződhettek kijelentésem valóságtartalmáról. Elképedve néztem magam elé, amikor a Plastic Bitch zenekar kissé punk–rockos forradalomszerű színpadképe elém tárult azon a zord januári estén. Ők indították az aznapi minifesztivált, tökéletes nyitó akkordjaként az est további koncertélményeinek. Az álam már jócskán leesőben volt, amikor második zenekarként a méltán nagy remények előtt álló Shell Beach következett. Meglepő volt – egyébként végig az este folyamán – az a magabiztosság, ahogy a húszas éveik elején járó zenészek bántak a hangszereikkel. Jó néhány, már befutott hazai pop–rock banda megirigyelhetné a technikai képzettségét ezeknek a „feltörekvő” csapatoknak.
Ajánlom figyelmébe minden egyes jóllakott zenész kollegának a tényt, miszerint ébresztőt fújt a legfiatalabb zenészgeneráció játéktudásával, elszántságával, frissességével. A zenekar rendkívül korszerű, „agyas” – angolszász rockzenét játszik egy kuriózumnak számító kiváló énekes – frontemberrel az élen. A csapat dobosa Ivánfy Dani még a kilencvenes években debütált, 17 évesen a Blind Myself zenekar „püfölő gépeként”, és két amerikai év és koncertezés után tért haza. Ezt követően alapították meg a Shell Beach névre keresztel zenei formációt. Az est harmadik zenekara az „Óriás”, volt, amely nevéhez méltóan óriási elánnal pörgette fel az addigra már óriásira duzzadó rajongótáborát, természetesen óriási sikerrel. Zenéjüket valahogy a korunk LGT-je megtisztelő címmel tudnám aposztrofálni, ami körülbelül annyit jelent, hogy a szövegek aktualitásak és minőségiek, zenéjük letisztult és fülbemászó. Végül, de nem utolsó sorban, az est főzenekaraként és méltó záró akkordjaként következett a Grand Mexican Warlock. Mondhatnánk, hogy ez egy igazi „supergroup”, lévén, a zenekar több tagja is játszik már évek óta valamilyen nagyobb és ismertebb formációban.
A sort természetesen Szabó Lacikával kezdjük, aki nem csak a csapat alapítója és fő zeneszerzője, de vele az elmúlt évtized metál rajongói eleddig leginkább „csak”, mint a Kőbányai Zeneiskola kiváló növendékével, a Blind Myself és az Idoru, vagy manapság a Jazzékiel zenekarok nagyszerű dobosával találkozhatott megannyi koncert és fesztivál keretében. A Grand Maxican- ban ezúttal egy újabb oldaláról ismerhetjük meg a kitűnő muzsikust, hiszen „Lacika” ebben a csapatban nem dobosként, hanem mint gitáros – vokalista csillogtatja meg előadói erényeit, és nem is akárhogyan. A zene, amit játszanak egyszerre komplex és letisztult, brutális és lírai, progresszív és retro. A frontember, Bodóczy Zoltán, azon kevés hazai énekesek egyike, akinek nem kell csupán a szuggesztív előadásmód, vagy fülsiketítő hangorkán adta meglehetősen szűk magyaros eszköztárra hagyatkoznia fellépései során, minthogy komoly énekhanggal és kondícióval áldotta meg a sors, a formáció nagy szerencséjére. A dobok mögött az Esclyn Syndo zenekarból már jól ismert Somló Dani ül, aki egyedi stílusával, fiatal kora ellenére egészen kimagasló teljesítménye révén vált oszlopos tagjává a csapatnak, míg iker testvére, Pali a Shell Beach gitáros szekcióját erősíti már évek óta. Érdemes még említést tenni a billentyűs Hegyi Áronról, aki a Jazzékielből ismert, és a tőle megszokott fülbemászó dallamokkal fogja meg és veri művészi érzékkel „rabláncra” hallgatóságát.
Említsük meg a hangszerén akrobatikus mutatványairól ugyancsak a Shell Beach-ből ismert basszusgitáros fenomént, Mohácsi Mátyást, és a Subscribe zenekarból jól ismert raszta gitárost, Reich Tomit is, akik ketten elemi erővel és megannyi fifikával egészíti ki és teszik egységessé a Szabó Lacika által oly rég megálmodott Grand Maxican hangzás sajátosan egyedi zenei világát.
Szabó András / Dalok.hu szerkesztője/
