A dzsessz és a klasszikus zene ötvözésére az elmúlt évtizedekben számtalan kísérlet történt, de csak keveseknek sikerült ezt úgy megoldani, hogy a két műfaj valóban harmonikus egységet alkosson. A kevesek egyike Oláh Kálmán, aki másfél éve Washingtonban, a Kennedy Centerben a Thelonious Monk Jazz Composer's Competition fődíját is átvehette. Az utóbbi időben főként Trio Midnight nevű formációjával koncertezett, illetve szimfonikus zenekarokkal közös projektekben vett rész, mostanában viszont inkább a szextettjére, az Oláh Kálmán Sextetre koncentrál, amellyel nemrég vett fel új lemezanyagot a Take Five-ban.
Más munkáim kötöttek le folyamatosan. Tizenöt éve próbálom megkeresni azt a formát és stílust, amelyben a klasszikus zene és a dzsessz egészséges formában találkozik, s amelyben kellően ki tudom fejezni magam. Nem gyakran mondok ilyet, de most tényleg úgy hiszem, ezzel a formációval valamire rátaláltam. A Take Five-ban adott két koncerten - ami egyben az új lemez felvétele is volt - rengeteg pozitív élmény ért, teljesen természetesen és magától értetődően történt minden, még ha sokszor megkomponáltnak is hatott kifelé. Hangszerelésben szintén sikerült megoldani e törekvésünket. Ebben persze nagy szerepe van Thelonious Monk stílusának, nem véletlen szenteltünk egy teljes blokkot az ő szerzeményeinek. S ebben a világban Monk, illetve Sztravinszkij egyaránt groteszk stílusa jól megfér Bach ellenpontvilágával és a Bartók-féle polimodalitással. Mindezekből - zenésztársaim magas szintű kreatív játékmódjának is köszönhetően - olyan stílust sikerült kialakítani, amire valóban büszke vagyok.
Szextettje amolyan allstar csapat, Bacsó Kristóf, Balázs Elemér, Borbély Mihály, Schreck Ferenc és Szandai Mátyás nemcsak hangszerükön tartoznak a legjobbak közé, de mindegyikük saját zenekarral is rendelkezik. Mennyire lehet egy ilyen csapatot egyben tartani?
Hát nem könnyű az egyeztetés, talán ezért is adunk ilyen kevés koncertet. De szerencsére jól működik a zenekar, mindenki annyit ad hozzá, amennyit kell. Tetszik, hogy senki sem öncélúan játszik, a megírt részeken túl olyan kollektív improvizálás zajlik, ami - mondom ezt húszéves zenekari tapasztalat birtokában - máshol nagyon ritka. A jövőben törekszem is arra, hogy ezzel a formációval minél többet játsszam.
A trióval valóban egyszerűbb a meghívásoknak eleget tenni, emellett nagy előnye a rendkívül improvizatív stílusa. Bár jobbára standardeket veszünk elő, gyakorlatilag mindegy, mit játszunk, a Trio Midnight olyan formáció, amely úgy érzem, mindig képes lesz friss élményt nyújtani a közönségnek.
Ugorjunk vissza az időben: amikor húszévesen - miután korkedvezménynyel felvették - elvégezte a dzsessztanszakot, nem merült fel magában, hogy Amerikában folytassa?
Mint akkoriban mindenki, persz hogy oda vágytam. Nem úgy, mint most, amikor a többség inkább visszajön. Végül nem mentem, mert korán bekerültem a hazai zenei vérkeringésbe. Szívesen hívtak más zenekarok, álladóan koncerteztem, ráadásul akkor ismertem meg a feleségemet, majd jöttek a gyerekek, így Amerika utáni vágyam is lassan elmúlt. Lehet, ha elmentem volna, teljesen megváltozott volna a zenei gondolkodásom. Az ottani oktatás ugyanis rendkívül szisztematikus, gyakorlatilag egyféle módszer alapján megy minden, s akik ott végeznek, nagyjából egyformán zongoráznak. Azokon a versenyeken, amelyeken részt vettem, volt alkalmam végighallgatni a fiatal zongoristákat, s nagyon kevesen rendelkeztek egyedi stílussal. Mindegyik beszélte a dzsessz anyanyelvét - ami persze számomra nagyon fontos -, de a játékuk eléggé uniformizált maradt. Ha ott tanulok, lehet, hogy az enyém is olyan lenne. S a klasszikus zene felé sem mentem volna olyan mélyen, illetve nem kezdtem volna el zeneszerzést tanulni. Ami nekem rengeteget segített abban, hogy kifejezzem magam.A népzene a klasszikus zenén keresztül jött, vagy foglalkozott is vele behatóbban?
Sokan szokták a zenémet úgy jellemezni, hogy a klasszikus zene, a népzene és a dzsessz ötvözete. Ez azonban így nem igaz. Népzenével sosem foglalkoztam mélyebben. A magyar népdalt a műveimben kizárólag dalként használom fel, de nem építek bele kifejezett népzenei elemeket. Eddig legalábbis nem tettem.
A mostani lemezfelvételen azonban szerepelt egy magyar népdal feldolgozása, többféle variációban...
Ennek is a klasszikus zene az alapja. Népdalra írt variációk sorozata ez, amiben főként klasszikus formák jelennek meg, mint a passacaigla vagy a fúga, illetve hallhatók dzsesszes variációk, és teljesen improvizatív tételek is. De ennek az alapja egy klasszikus mű témája éppúgy lehetne, mint egy svéd vagy egy román népdal. Az, hogy ebben az esetben ez a magyar dal a kiváló népdalénekesnő, Szalóki Ági révén eredeti formájában is megszólalt, csak azért volt, hogy hiteles legyen. A darabot amúgy tisztán hangszeres változatban is szoktuk játszani.
Az utóbbi években Concerto for Symphony Orchestra & Jazz Band című művét több alkalommal sikerrel mutatta be. Legutóbb májusban a Művészetek Palotájában, a Miskolci Szimfonikusok, a trombitás Gerald Presencer és az ütőhangszeres Jack DeJohnette közreműködésével. Tervez hasonló produkciókat?
A Budapest Jazz Orchestrának nemrég írtam egy komplett lemezanyagot, Bartók emlékére íródott, kortárs zenei elemekben gazdag kompozíciók hallhatók rajta. Az album várhatóan ősszel jelenik meg a Hungarotonnál. Kifejezett klasszikus műveket is szeretnék írni, többek között egy cimbalomversenyre (Lukács Miklós részére) és egy klarinétversenyre (Klenyán Csaba részére) kaptam felkérést. Emellett azonban, mint már mondtam, a saját szextettemre szeretnék koncentrálni, amelyet az utóbbi években valóban eléggé elhanyagoltam.
