Lassan két hete, hogy Steve Jobs, az Apple mindható vezetője elmondta az idei évre vonatkozó „and one more thing” kezdetű mondatát, amely 2011-ben az iTunes Match szolgáltatásáról szólt.
A Match lényege, hogy a jövőben, évi 24,99 dollárért mindenki lecserélheti a saját digitális zenekönyvtárában tárolt felvételeit az iTunesban tárolt fájlokra (dalokra), függetlenül annak forrásától. Mindegy, hogy a felvételt eredetileg honnan szereztem be, mindegy, hogy mi annak eredeti formátuma vagy minősége, az iTunes segítségével a felvételek jó minőségben (256 kbps AAC), felcímkézve, az összes Apple termékemen (legyen az Mac, iPhone, iPod vagy iPad) rendelkezésemre fog állni. A felvételeket ráadásul nem nekem kell kiválasztanom az iTunes 18 milliós hangfelvétel adatbázisából, ezt a munkát az Apple szoftvere a saját gépemen egy speciális mintavételezési eljárással – tehát gyorsan – elvégzi. Ha pedig a rendszer mégsem találta meg a dalt, akkor az manuálisan feltölthető az Apple felhő-alapú szolgáltatásába (iCloud), majd ezt követően az elérhetővé válik a többi Apple eszközöm számára is.
WWDC Keynote 2011, a Match-re vonatkozó rész 1:43-nál kezdődik.
A szolgáltatás hátterében a nagy kiadókkal kötött megállapodások vannak. Ezek részletei természetesen nem nyilvánosak, de az tudható, hogy a major kiadók mindegyike hozzájárult a szolgáltatáshoz.
Miért érdekes ez az egész? Azért, mert az iTunes szoftvere valóban nem vizsgálja, mi volt a lecserélendő felvétel forrása, így az sem kizárható, hogy a felvétel illegális forrásból került hozzám. És azért, mert azzal, hogy a kiadók engedélyével az esetenként illegális forrásból származó dalok is lecserélhetőek az iTunes jogszerűen árult dalaira, elsőre úgy tűnik, a kalózkodással összefüggő jogi problémák egy része jelentőségét vesztheti.
De miért fizetne mindezért az, aki korábban soha nem fizetett a dalokért? Azért, mert az Apple ezzel a szolgáltatásával a fájlcserélő hálózatok egyik legnagyobb hátrányát tünteti el: felhasználóbarát, megbízható szolgáltatást ad, éves szinten kb. egy CD áráért. A nagyobb kényelemhez szokottak ugyanis egyebek mellett azért nem használták eddig a fájlcserélőket, mivel ott a fájlok minősége sokszor nem volt megfelelő, miközben a felhasználói felületek is hagytak kívánnivalót maguk után. Az első probléma most megszűnik, ugyanis mindegy, hogy a fájl milyen minőségű volt, az Apple lecseréli azt a szokásos 256 kbps-os AAC fájlra.
Miért jó ez a kiadóknak? A szigorú üzleti logika szerint azért, mert olyan zenefogyasztókat érhetnek el a szolgáltatással, akik korábban nem vásárolták, hanem ingyenesen letöltötték a zenét. Az éves előfizetői díj ugyan nem alacsony, de mivel a szolgáltatás minden Apple termékhez elérhető, várhatóan sokan fogják azt használni, így a bevétel is lehet olyan magas, ami már szabad szemmel is láthatóvá válik a kiadók számára. (Tegyük hozzá, hogy a híradások semmit nem szólnak a szerzőkről és az előadókról, így nem tudható, velük milyen üzletet kötött az Apple.)
Ha bármilyen dalt letölthetek bárhonnan, és utóbb azt egy jogszerű szolgáltatás használatával legalizálhatom, akkor a fájlcsere azzá válhat, aminek eredetileg kitalálták: egy modern, gyors, hatékony terjesztési formává.
A szolgáltatás jelenleg kizárólag az Egyesült Államokból érhető el.