Menyhárt Jenő: "Kapaszkodott a gitárjába"
Dönci a Ferencvárosból, egy másik világból jött, ebből kifolyólag mindig kicsit úrifiúknak látott minket, akik Pasarétről jöttek – mondjuk én pont nem onnan jöttem, de a Dönci engem is ebbe a körbe utalt. Ő pedig kemény ferencvárosi gyerek volt. Nehéz körülmények közül érkezett, a Mester utcában hárman laktak egy szobában az öccsével és az anyjával. Apja nem volt, pénzük sem nagyon. Az öccséből drogos lett. A Dönciben mindig volt egy nagy adag dac, így is játszott - kapaszkodott a gitárjába. Nagyon sokat ivott, szétitta magát. Ott feküdt a kocsma vécéjében, magán kívül volt, de a gitárját nem engedte el. A gitár húzta ki a ferencvárosi környezetből. Valami nagyon vitte a Döncit: volt benne valami invenciózus, nagyon energikus – és jól is tudott gitározni. Az Európa Kiadó elején hozzánk képest hihetetlen jól. Dönci nagyon sokat adott az Európa Kiadóhoz, ha csak a szólamokat nézem, akkor is, de sok energiát adott magához a folyamathoz is.
Nem volt az a fiú, aki nagyon fegyelmezett lett volna - mindig baromira késett, nem figyelt oda. De összeszedte magát, amikor kellett. Később zeneileg – meg minden más vonatkozásban is - más irányba mentünk. Dönci kereste a helyét; kereste nálunk, a Hit Gyülekezetében, a Ferencvárosban, és kereste a tradicionális rockzenében. Ezek között mozgott. Amikor belépett a Hit Gyülekezetébe, azt gondoltuk, egy szempontból biztos jó lesz: a Dönci nem issza szét magát. Amikor visszajött, azt már mindenki széteső periódusnak látta. Nem volt hasnyálmirigye akkor, egyáltalán nem ihatott volna semmit. Ehhez képest azért rendesen ivott.
Dönci nagyon hosszú évekig a barátom volt; nagyon kiváló és tehetséges zenész, akinek hihetetlenül eredeti zenei gondolatai voltak. Nagyon sokat tanultam tőle zenélni, sok világslágert, jazz-akkordot tanított nekem gitáron, ízlésemre meghatározó hatással volt Dönci világa. Sok dalomnak ő írta a zenéjét. Mindamellett, aki közelről ismerte, tudta azt is, hogy nem volt könnyű természet. Egy ideig intézetben nevelkedett, és mint tudvalevő, ezt nehezen tudja bárki feldolgozni. Úgy gondolom, ez végigkísérte az életét.
Évekkel – mit évekkel, évtizedekkel - ezelőtt volt egy súlyos betegsége, az orvosok figyelmeztették, hogy ne igyon. Ez nem nagyon sikerült neki akkor sem. Amikor a sorsunk egy irányba haladt – a Hit Gyülekezetébe járt évekig -, akkor ez a probléma szerencsésen visszaszorult, és egészségileg is, lelkileg is jobban lett. Nemcsak egyszerűen járt a gyülekezetbe, de a gyülekezet zenekarában is hosszú évekig meghatározó személyiség volt. Nagyon sajnálom, hogy aztán valami félresiklott. Sajnos az alkohollal kezdtek újra problémái lenni, a megélhetésért elkezdett olyan szórakozóhelyeken fellépni, amelyeknek az atmoszférája – hogy is mondjam – gerjesztőleg hatott az alkoholfogyasztásra. Ezen a ponton kezdődött az a folyamat, aminek az lett a vége, hogy kivált először a gyülekezeti zenekarból, majd magából a gyülekezetből is. Innentől kezdve – véleményem szerint - egy sodródás kezdődött el. Azt hallottam, újra beteg, le van fogyva...
Megdermedtem, amikor hallottam, hogy meghalt, annak ellenére, hogy a legutolsó hírek alapján ez a levegőben lógott. Sok évig volt jó barátom, rengeteg közös történetünk volt, a megtérésem előtti időszakban is rengeteg estét töltöttünk együtt. Zeneileg sziporkázó személyiség volt. Bárcsak ezt neki tudnám mondani most, nem a sajtónak. Sok jó dolgot tudott volna még tenni a zenében.
Mindketten ferencvárosiak vagyunk, egy sarokra nőttünk fel egymástól, ő a Mester utcában lakott. Ha egy mondatban kellene megmondanom, milyen volt Dönci, azt mondanám: nagyon kedves és nagyon kemény ember volt, aki nem beszélt a szépségről és a rockandrollról, hanem csinálta. Kíméletlenül vehemens volt, és kíméletlenül vehemensen gitározott - nagyjából ő volt szerintem a rockandroll csávó Pesten. Dixi meg Dönci – nem véletlen, hogy rímel a nevük. Miután Dixi meghalt, Dönci jelentett valami valódiságot ebben a műmájer világban. A "megalázó, durva szerelem", a "nyomorult állat" meg ezek életszerűvé váltak attól, ahogy eljátszotta. Az atavisztikus jelenlétet, erőt akkor is fel tudta mutatni, amikor éppen romokban hevert. Ebből nem engedett – és ez a zenében nagyon fontos.
Dixi alig hagyott maga után nyomot, Dönci viszont megírta a könyvét, és megcsinálta a lemezét - és végül így ment el, hogy volt egy összefoglalás. Én mindig úgy láttam őt, mint egy nagyon keményen belemenő embert, aki tudja, a valódi élet valódi veszéllyel jár. Mindig benne volt a pakliban, hogy előbb-utóbb elmegy. Én legalábbis mindig izgultam, hogy meddig bírja.
Gödör, próbahely meg koncert, mi mindig ilyen helyeken találkoztunk. Volt köztünk egy hangulat, nehezen hasonlítható bármihez: szeretettel teli kíméletlenség, amit én nagyon nagyra becsültem. A Dönci tudott röhögni azon, amit hülyeségnek tartott, és sohasem volt cinikus. Kemény, szeretetteli humora volt, és nem ez az áttételes, műintelligens. Egyenesen meg lehetett vele beszélni a dolgokat. Voltak benne szándékok, és voltak benne ítéletek. És ezt jó volt hallgatni.
Van egy zenekar, amire szerintem nem emlékszik senki sem, úgy hívják, hogy Chroma. Összesen talán egy vagy két este létezett, a Ráday-klubban volt a koncertjük. Csányi Attila énekelte és írta a szövegeket, Dönci volt a zeneszerző. Eszelősen erős rockandroll volt. Az volt a kedvenc refrénünk benne, hogy "Látástól vakulásig tanulsz és drogozol, dolgozol".
(Müller Péter az URH, a Kontroll Csoport, a Sziámi zenekarok tagja/vezetője; Döncivel néhány projektben dolgoztak közösen, de "főleg kocsmákban és koncerteken találkoztak".)
Emlékszem, agyonhallgattam a Popzene című Európa Kiadó-lemezt, és az egyik első dolog, amit később gitáron megpróbáltam eljátszani, az éppen Dönci zseniális riffje volt az Elmentek a fiúkban. Egy évtizeddel később ismertem meg személyesen is egy vendéglátóipari egységben. Akár az itt-ott spontán előadott Beatles-dalokról, akár az esküvőjén eljátszott számokról, akár valamelyik obskurus lakás- vagy próbaterem-dzsemmelésről, vagy a Dixi-lemezről beszélünk, a leglényegesebb az volt, ahogy Dönci azonnal ráérzett a zenére, és hozzá is tudott adni valamit. Rengeteg emberrel zenélt így vagy úgy, én mégis a mai napig megtiszteltetésnek veszem, és ritka élményként tekintek azokra az alkalmakra, amikor együtt zenélhettem vele. Nem is beszélve a csodálatos marmonkanna erősítőjéről, ami már sokszor önmagában is feldobta a hangulatot. Kicsit morgós, de szeretetre méltó személyiség volt, akinek a bohém álarca mögött ott volt a szikrázó tehetség is, ami sok olyan dologra tette volna őt hivatottá, ami végül nem valósulhatott meg. És ezt nem csak a tragikus jelenre, hanem a sokszor méltatlan múltra is értem.
Tavaly augusztusban kezdtünk el hobbiszinten zenélni. Végül a közös munka márciusban megszakadt, és akkor el is tűntünk egymás életéből. Mondtuk, hogy akkor majd megkeressük egymást; de valahogy nem tudtunk találkozni. Sorsszerű volt, hogy készült egy film a vendéglátós zenészekről, és - mivel a Dönci ilyen kocsmákban is játszott – az egyik felkért szereplő ő volt. A filmre így összeálltunk, egy harmadik sráccal, a Sólyom Tibivel. Ez egy szerep volt, mintha próbálnánk egy műsorra. Ezt vettük föl. Próbálgattunk, meg beszélgettünk arról, hogy elő kellene majd adni együtt. Dönci egyszercsak azt mondta, egy Hunnia mozis koncerten mi is lépjünk föl, mint egy betétműsor. Tényleg összepróbáltunk három-négy számot, és lett még egy közös fellépésünk. Nagyon jól sikerült; az volt az érdekes benne, hogy egy délelőtti próbával nagyon jó kis műsor lett.
Télen nagyon rossz állapotban volt, pont emiatt nem tudunk együtt dolgozni, a próbákról másfél órát késett, a stúdióban, ha el is jött, csak kint ücsörgött az előtérben. Ahhoz képest most mintha kicserélték volna. Iszonyú boldog voltam, akkor miért is ne folytathatnánk ezt az egészet, gondoltam. Ez két héttel ezelőtt történt, és most, ebben a helyzetben számomra egészen más megvilágításba kerültek a dolgok. El tudtunk búcsúzni; így egy kicsivel kerekebb lett a történet.
Szerethetősége és nehézsége ugyanarról a tőről fakadt; végtelenül naiv, gyermeki lélek volt. Borzasztó ártatlanul áll hozzá élethez, zenéhez. Hogy hogyan működik ez a világ, arról ő nem volt hajlandó tudomást venni. Iszonyú dacos volt: ha valamit a fejébe vett, és nem úgy történt, akkor nem értette, hogy mi van körülötte. Akkordmenettől kezdve bármit mondhatnék. Sosem értette meg például, hogy hiába játszottak abban a zenekarban, amit mi csináltunk, ismert zenészek, nem fognak vörös szőnyeget leteríteni elénk, és mindenhova minket hívni. Mintha nem 2008-at írtunk volna, hanem 1988-at. Szerintem ez is lett a veszte, ez a mostani világ semmibe veszi az ilyen tehetségeket. Őt is, másokat is. Mindenkit, aki ebből az undergroundból érkezett. Túllépett ezen a kor. Ezt lehet csinálni szeretetből, meg hobbiszinten, de az emberek többségét egyáltalán nem érdekli. Maga a világ is megváltozott.
Az utolsó este még beszélgettünk. Többen voltunk, hatan-nyolcan a Gödörben. Kissé sápadt volt, de jobban nézett ki, mint a szokásos. Teljesen meglepő volt másnap a hír. Ha nem találkozom vele előző este, akkor kevésbé lepett volna meg, mert úgy tűnt, mintha jobban lenne. 1985-ben volt az első hasnyálmirigygyulladása, és azóta többször volt ezzel kórházban. Mások már rég belehaltak volna ebbe valószínűleg.
Valahogy nem találta ő itt a helyét, és ebbe egyre jobban beleélte magát - nem idevaló, nem bírja, nem tudja, hogy kéne ezt csinálni, és rajta senki sem segít... És tökéletesen igaza volt. Most, amikor ez a mély, sötét ostobaság és állatias, primitív gyűlölködés teljesen elharapózott, nyilván mindenki rosszul érzi magát. Írt egy regényt magáról, azt kell elolvasni. Végül nem jelent meg a könyve, mindenki azt mondta róla, hogy túl hosszú lett, meg kéne húzni. És azt ő nem csinálta meg. Most lehet, hogy majd valaki meghúzza. Abban mindenesetre sokat beszél magáról. Nem értem, miért nem akkor kérdezték meg őt, amikor még élt? Jellemző erre az országra, hogy összerugdossa és semmibe vegye azokat az embereket, akik tehetségesek. Azok persze ettől el is kenődnek annyira, hogy végül méltóvá is válnak erre az összerugdosásra, mellőzöttségre.
A végén inkább csak kocsmákban zenélt. Arra gondolt, hogy mindenki elmehet, ahová akar, mert ő egy őszinte, gáncsnélküli lovag, erkölcsös bölcs, aki pénz nélkül él - és ő csak abban a talponállóban érzi jól magát, ahol a börtönből szabadultak szokták a születésnapjukat ünnepelni, és az se baj, ha közben összepofozzák őt. A kocsmazenész is külön állatfaj, de ő valahogy mégse volt az, hiába maradt ez neki, mint utolsó menedék. De ehhez is az kell, hogy szeresse a vendégeket, és jóban legyen a pincérekkel. És erre ő már nem volt képes. Annál több sértettség volt benne, keserűség.
Amire szívesen emlékszem vele kapcsolatban, amikor 1985-86 környékén cigány népzene-gyűjtő körútra mentünk ketten. Vonattal és gyalog. Az nagyon jó időszaka volt a barátságunknak. Harminc éve volt a barátom.
Amikor a szekta után felbukkant, én örültem. Persze túlzás, hogy örültem, de legalább nem ezekkel középkori dolgokkal fárasztott, mint annak előtte. Persze baj, hogy utána ennyire visszazuhant a káros szenvedélyeibe.
Gitáros volt – olyasmi, mint a színész. A színpadon tudta megmutatni, amit tud. És amikor meg már nem tudja, akkor azok emlékeznek rá, akik ismerték, amikor pedig azok is meghalnak, akkor nem marad semmi ebből.
