Nem, nem a hajón láttam őket először, bár a hetvenes évek elején, a hétvégi balatoni csövezések után a Syrius-hajóra nem feljutni, a vég lett volna. Talán a Dohány utcában... Ültünk a Metró klub félhomályában, kezünkben egy üveg sörrel - a földön. Haragos hosszú hajúak voltunk. Hangosak, bárdolatlanok, még bennünk a hatvanas évek rock and roll-dübörgése, amelyet az a nemzedék talán soha nem hever ki. Aztán megszólalt az a basszusgitár, felsikoltott Ráduly Mihály szaxofonja, és rekedt hangján énekelni kezdett Orszáczky Jackie. A kis csajok meg az első sorban sikítoztak. Orszáczky leintette a zenekart, és egy nyomdafestéket nem bíró kitétellel véget vetett a dzsumbujnak: az a zene, amelyet a Syrius játszott, nem tűrte a hangzavart. Amikor újrakezdték, nyoma nem maradt a csápolóknak, megnémultunk, a csendben elözönlöttek bennünket a hangok, hagytuk, hadd száguldjunk elvarázsolva a dzsesszrock mindent elöntő hullámain.
Nem tartott, nem tarthatott sokáig a varázslat: a Syrius zenéjéhez olyan nyílt szív kellett, amely ritka százakban volt csak meg még akkor - legkevésbé a hivatalosságban -, s amely csak évekkel később hódította meg a világot - más hangszerekkel, más torkokkal, más földrészeken. A Syrius Ausztráliában vendégzenélt, 1971-ben itt csinálta meg az angol nyelvű Devil's Masquerade, az Ördög álarcosbálja nagylemezt, amely korszakváltó korong volt - ma biztosan tudni - a világon. Rá egy évre alig-példányban keveredett haza.
Aztán a Syrius legenda lett. Orszáczkyt 1974-től Ausztráliában becsülték nagyra, azóta csak egy-egy koncertre jött vissza. Ráduly Amerikában, szaxofont nem vesz a kezébe, Pataki László Bécsben. Baronits Zsolt, Veszelinov András halott.
És most elment A Zenész is. Rákban szenvedett, gyógyíthatatlanul.
Még nem volt hatvan.
És most elment A Zenész is. Rákban szenvedett, gyógyíthatatlanul.
Még nem volt hatvan.