A Muse kitűnő példa az angol és a magyar zenei ízlés és piac közötti különbségre: amíg odakint pár hónapja kétszer egymás után megtöltötték az újjáépített, 75 ezres Wembleyt, addig szerdán, Budapesten legfeljebb háromezer ember előtt játszottak - ennek is a fele az itt élő külföldiekből verbuválódott. Pedig nem véletlenül kiáltották ki őket Anglia legjobb koncertzenekarának, és az egyik legizgalmasabb kortárs együttesnek
Történetük mondhatni mesébe illő: tizenévesen kezdtek együtt zenélni egy álmos Devon megyei kisvárosban, és már korai próbálkozásaik felkeltették a New Musical Express egyik újságírójának figyelmét. Innen egyenes út vezetett az első albumhoz, és ahhoz, hogy a Foo Fighters és a Red Hot Chili Peppers előzenekaraként turnézzanak világszerte. Ma több millió eladott hanghordozónál tartanak, és ahogy említettük, önállóan is képesek megtölteni a Wembleyt.
Történetük mondhatni mesébe illő: tizenévesen kezdtek együtt zenélni egy álmos Devon megyei kisvárosban, és már korai próbálkozásaik felkeltették a New Musical Express egyik újságírójának figyelmét. Innen egyenes út vezetett az első albumhoz, és ahhoz, hogy a Foo Fighters és a Red Hot Chili Peppers előzenekaraként turnézzanak világszerte. Ma több millió eladott hanghordozónál tartanak, és ahogy említettük, önállóan is képesek megtölteni a Wembleyt.
Sikerük titka több forrásból táplálkozik, sajátos zenéjük: elsősorban rock, amelyben sok az elektronika, de éppúgy hatott rá a metal vagy épp a britpop. Ehhez társulnak a nem épp szokványos szókinccsel dolgozó, a női-férfi viszony mellett politikai, társadalmi, sőt: tudományos témákat is feldolgozó dalszövegeik, és persze a rendkívül impulzív, mellbevágó előadásmód. Pedig tulajdonképpen a mostani koncerten sem csináltak semmi különöset: három videofal és jó pár fénytechnikai kütyü előtt Dominic Howard precízen püfölte a dobokat, Chris Wolstenholme szinte egy helyben állva, szolid headbengeléssel kísérte a basszust, és csak Matthew Bellamy énekes-gitáros ugrált, szökdécselt időnként, már amikor nem a zongoránál ült. Mégis, mintha megmozdult volna a színpad, amikor belefogtak egy-egy újabb dalba minden különösebb teketória vagy csevegés nélkül. És nemcsak a színpad lüktetett, hanem az egész (függönyökkel csökkentett méretű) aréna. Annyi energiát, vitalitást voltak képesek átadni ebben a szűk másfél órában, amennyiből valószínűleg a fél város ellehetne egy hétig. De így csak az a két-háromezer ember töltődött fel, aki úgy döntött, megnézi magának Anglia legaktuálisabb zenészeit.
Népszabadság • Serfőző Melinda • 2007. október 12.
Népszabadság • Serfőző Melinda • 2007. október 12.